Elnézést kérek, bizonyos okok miatt csak ide tudom folytatni a II. fejezetet:

Amikor kiléptem az ajtón, akkor jöttek fel a lépcsőn.

 

-Jó napot.

-Jó napot. Segítenél nekünk? Kellene egy szoba, ahol berendezkedhetünk.

-Ez itt a vendégszoba.

-Köszönjük. Hogy hívnak?

-A nevem Samantha.

-Szép név. Az én nevem Jared Gypson, én vagyok a főnők. Ő itt Joe Carter, ő pedig Rodney Carson. Nyugodtan tegezhetsz minket.

-Érezzétek otthon magatokat.

-Köszönjük. – mondta Joe. – Te főnök!

-Igen?

-Ez a lány nem furcsa neked?

-Egy csöppet sem. Mire gondolsz?

-Nem tudom. Olyan szokatlan jelenség.

-Biztos azért, mert az anyja a kórházban van.

-Valószínű.

-Amint kipakoltál, kérdezd ki.

-Rendben.

-Rodney!

-Igen?

-Te elmész a kórházba, és kikérdezed az apát.

-Igen is.

 

Miután kipakoltak, Rodney elment apához, Joe meg odajött hozzám.

 

-Szia Sam.

-Joe?

-Szeretnélek kikérdezni.

-Jól van.

-Mi történt aznap este?

-Mint ahogy a nyomozónak is mondtam, lejöttem anyához, mert kérdezni akartam valamit tőle, és…

-Mit kérdeztél?

-Megkérdeztem, hogy megvan-e még a régi szekrényem.

-Miért?

-Mert ideköltözött a barátom, és a ruháinak kell.

-Értem. Vissza a történtekhez.

-Megkérdeztem tőle és, amikor mentem föl az emeletre egy puffanást hallottam. Gyorsan leszaladtam, és anya ott feküdt a padlón. Odahívtam apát, majd a mentőket. Bementünk a kórházba, és, amikor apa hazahozott, akkor vettem észre azt a kis dobozkát pár darab altatóval.

-És ezután mi történt?

-Felhívtam apát, hogy szóljak neki, ő erre azt mondta, ma hívja a rendőrséget.

-És azután?

-Rendeltem pizzát, Drew-val megettük, majd mentünk aludni.

-Drewt kihallgathatom?

-Fölösleges. Végig a szobánkban volt.

 

Csöngettek.

 

-Ki az?

-A barátaim. Lemegyek hozzájuk.

 

Lementem és ajtót nyitottam.

 

-Mi történt? Ki tette?

-Amanda! Szegény megfullad.

-Bocsi. Csak…

-Semmi baj. Az történt, hogy anya nagy adag altatót kapott és most a kórházban van. Ennyi.

-De jól van?

-Nem tudjuk. Be akarunk menni, amint elmennek a rendőrök.

-Tudod mit? Mi bemegyünk, és majd értesítünk.

-Jól van Amanda.

-Akkor mentünk. Sziasztok.

-Sziasztok! – kiabált le Drew.

-Sziasztok.

 

Amandáék elmentek, én felmentem a szobámba. Joe turkált a szekrényemben.

 

-Mit csinálsz?

-Nyomokat keresek.

-A fehérneműim közt?

-Igen.

-Máshol nem tudnál keresni?

-Már csak ez a szoba maradt.

-Aha, értem. Akkor keress tovább. Csak ne a fehérneműim között.

-Rendben.

 

Újra lementem és megnéztem, hogy minden rendben zajlik-e, amikor odajött hozzám Jared és azt kérdezte:

 

-Tudod már, hogy ki fog vigyázni rátok?

-Nem. De Joe a fehérneműim között turkált, és amikor kérdőre vontam, akkor azt mondta, hogy ,,nyomokat keres”.

-Ez a dolga.

-Én azt elhiszem, de látnod kellett volna az arcát.

-Milyen volt az arca?

-Olyan, mint aki nem azért turkál ott, hogy ,,nyomokat keressen”!

-Értem. Beszélek vele.

-Mit mondtál, ki fog vigyázni ránk?

-Joe.

-Tessék?

-Nyugalom. Beszélek vele.

-Remélem is.

-Ja igen. Ha bármi olyat csinál…vágd fejbe.

-Egy felnőttet? Kizárt dolog.

-Nem akarod megbosszulni?

-De. De tájékoztasd róla, hogy ez a te ötleted.

-Jól van.

Jared felment, én utána. Kíváncsi voltam, mit mond Joe-nak. Hát nem mondott semmit. Megütötte.

 

-Áú! Főnök, ezt miért kaptam?

-Mert turkáltál a fehérneműi közt.

-Igen, mert nyomokat kerestem.

-Szerinte nem úgy néztél ki, mint aki nyomokat keres.

-Tessék? Főnök én…én…

-Figyelj rám. Mondtam Sam-nek, hogy bármi helytelent csinálsz, vágjon fejbe. Értesz?

-Igen főnök.

-És ezt Drew is megteheti? – kérdeztem.

-Meg.

-De…

-Semmi de Joe.

-Ezt még…

-Igen? – hecceltem Joet.

-Felejtsük el.

-Én is így gondoltam.

 

Aztán jött Drew.

 

-Drew. Jared azt mondta, hogy, ha Joe úgy viselkedik, akkor nyugodt szívvel fejbe vághatod. Rendben?

-Rendben. Mennyi az idő?

-10 óra 25 perc. Nem várok tovább. Ellesztek addig, amíg mi meglátogatjuk anyát?

-Igen.

 

Elkezdtünk öltözni, amikor betoppantak Amandáék.

 

-Sziasztok. Hova mentek?

-Anyához.

-Pont onnan jövünk. Most ne menjetek be.

-Miért ne? Valami baj van?

-Anyud tüdeje összeesett. Most próbálják megmenteni az életét.

-Mi? Jaj ne.

-Semmi baj Sam. Biztos megmentik. – nyugtatott Drew.

-Addig, amíg várakozunk, elmesélhetnéd, hogy mi történt a templomban.

-Jó. Legalább lenyugszom.

 

Bezárkóztunk a szobámba és elkezdtem mesélni. Amanda nagyon izgatott volt, alig bírt magával.

 

-Kezdheted.

-Miközben mentem a bejárat felé, találtam egy kőtáblát. Az egyik oldalán írás, a másikon egy kis képdarabka volt. Elolvastam és elraktam. Mentem tovább. Amikor a bejárathoz értem találtam még egyet. Ugyanúgy írás és képdarabka. Eltettem, majd beléptem és elindultam egyenesen, mivel nem volt másik út. Jó pár perce mentem, amikor vége lett az útnak. Két elágazást találtam három útjelzővel. A két szélső balra és jobbra, a középső előre mutatott. Ott is volt egy kőtábla. Írás, képdarabka, mint az első kettőnél.

 

-És merre mentél? Jobbra vagy balra?

-Egyenesen. Mentem egyenesen és, amikor a széléről léptem volna előre, azt hittem, hogy lezuhanok, de nem. Elkezdem sétálni a levegőben. Miközben mentem előre, a két szélső út eltűnt, alattam meg látható lett. Az út végén egy terembe értem. Nagyon szép hely volt. Ott volt egy újabb tábla és meglepő módon egy műanyag tok is tele kottával. A táblán nem volt írás, de ugyan úgy ott volt a kép.

 

Miközben meséltem Joe odajött az ajtóhoz és hallgatózott.

 

-Megfogtam a kottákat és megpróbáltam elénekelni. Miután…

-Várj. Mi volt ez?

-Micsoda?

-Ez a hang. Valaki van az ajtónál.

-Tessék? Azt mondod, hallgatózik valaki?

-Igen.

-Joe. Tuti, hogy ő az.

 

Rámnéznek, én kacsintok, és beszélni kezdek.

 

-De semmi baj. Semmi olyanról nem esik szó.

 

A mondandóm közben halkan közelítek az ajtó felé. Aztán hirtelen kinyitom. Joe megijed és elesik.

 

-Megmagyarázom.

-Miért hallgatózol?

-Szólni akartam, hogy hívtak a kórházból. Anyukád jól van, de nem akartalak félbeszakítani.

-Ez kedves, de ha anyáról van szó, nyugodtan félbeszakíthatsz.

-Rendben.

-Na? Mik a fejlemények?

-Anyukád jól van, de egy jó darabig nem jön haza.

-De kár. Köszönöm, hogy szóltál.

-Nincs mit. Akkor. Én. Megyek is.

-Oké.

 

Gyorsan becsuktam az ajtót és folytattam.

-Na szóval. Miután elénekeltem pár hangot, az egyik fal eltűnt és a helyén egy nagy akvárium jelent meg. Mivel utána nem történt semmi, folytattam. Egy idő után elfáradtam, letettem a kottákat. Odamentem az akváriumhoz és megérintettem az üveget. Kiderült, hogy az nem üveg, hanem víz. Hátrálni kezdtem, és amikor megfordultam eltűntek a kották. Nem történt semmi, ezért visszamentem és újra meg akartam érinteni. Amikor már nyúltam felé, megjelent Drew. Amint ránéztem, egyből elpirultam.

 

-Tényleg?

-Igen. Rámmosolygott, közelebb lépett, a szívemre tette a kezét és becsukta a szemét.

-Ez milyen romantikus.

-Ügye? Amikor a keze rajta volt a szívemen, olyan melegséget éreztem, mint még soha. Kinyitotta a szemét, és azt mondta: ,,Hát te vagy az!”. Utána megfogta a kezem és így szólt: ,,Kövess, kérlek.”. Mentem utána. Elvitt egy olyan helyre, ahol, mintha aranyból lett volna. A padlón volt egy mandala. Beálltunk a közepébe, Drew rámnézett, megfogta a karom, majd a derekam és azt mondta: ,,Táncoljunk.”. Átöleltük egymást és csak ringatóztunk. Ringatózás közben beszélgettünk. Azt mondta, hogy amíg vele vagyok, semmi bajom nem eshet. Aztán megkérdeztem tőle, hogy hogyan került ide.

-És hogyan?

-Azt mondta, ami a történetben van. De hozzátette a fogságbaesés részét is.

-És abba mi volt?

-Abban a teremben, ahol a kották voltak, ott leült és talált egy nagy kőtáblát. A kezébe vette, és véletlenül elejtette. Az négyfelé tört és azóta nem jutott ki onnan.

-És utána?

-Utána eszembe jutott, hogyha összeillesztjük őket, akkor biztos kiszabadul. Meg is kérdeztem. Elkezdtük összerakni a darabokat, de semmi. Kimondtam azt a szót, ami a négy táblán volt, és szintén semmi. Aztán odamentem hozzá és megcsókoltam. Akkor ismét éreztem a melegséget. Elkezdtünk lebegni, és egyre csak emelkedtünk. A melegség annál erősebb lett, minél tovább csókoltam. Amikor leértünk a földre, Drew elájult. Első szólításra nem reagált, de utána már igen. Lassan felsegítettem és kimentünk a templomból. A többit már tudjátok.

-Bárcsak a helyedben lehettem volna. De mi volt az a fényesség?

-Az? Mi voltunk. Amikor lebegtünk.

-Értem. Lionel te mit gondolsz?

 

Ránéztünk Lionelre. Aludt.

 

-Hát igen. Ez jellemző rá. – mondta Amanda.

-Had aludjon, ha jól esik neki. Menjünk ki.

-Menjünk. Gyere Drew.

-Megyek.

 

És szépen, halkan elindultunk kifelé.

Oldal: II. fejezet második fele
Két fiatal, egy helyszín, egy küldetés. Vajon a sors akarta így? - © 2008 - 2024 - atemplom.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat